Vissza vagy előre? Gondoljuk végig, mi minden történt velünk egy esztendő alatt, vagy kutassunk inkább a jövőben? Esetleg mindkettőt próbáljuk meg egyszerre, hiszen ez lenne az elvárt számvetés értelme. Vagy inkább hagyjuk az egészet, és mulassunk egy nagyot, eresszük ki a feszültséget, engedjük el az óévet, s az új évről majd csak megtudjuk, mit tartogat számunkra. Legyünk fatalisták, értekezzünk az Úr kifürkészhetetlen útjairól, vagy hivatkozzunk a predesztinációra, esetleg legyintsünk mindenre cinikusan, mint a legrosszabb fajta nihilisták.
Nem tudom, létezik-e olyan ember, kérdezi Szerencsés, aki a múltba nem néz vissza soha, vagy olyan, aki nem gondol a holnappal, nem tervez. Nem hiszem, hacsak nem valamely súlyos betegség támadta meg. Kevés rettenetesebb állapotot tudok elképzelni – talán az állandó fizikai kínszenvedést –, mint az emlékezetnek és a tervezésnek a megvonását. És biztosan van ilyen állapot is. Érkezhet e kór adagolva, sunyin, alattomosan, alig észrevehetően, vagy elsöpörhet minket egyetlen pillanat a másodperc tört része alatt is. Mégis abban a pillanatban még hisszük, hogy kezünket nyújthatjuk a segítségért, s talán azt is, hogy megbocsátást nyerhetünk, vagy magunk gyakorolhatjuk a felszabadító kegyet.
Merre nézzünk? Vissza vagy előre? A múltba vagy a jövőbe? A kettő esszenciája a jelen pillanatunk. Ez is. Az örömteli, a gyásszal terhes, a bolondos, bölcs, a szerelmes. A magányos, erőtől duzzadó vagy elernyedt, a remélő, akaró, vagy csak reménykedő és lemondó, az ingerült s az alázatos: mindegyik pillanatunk a jelenben él. Ez az életünk. Mégis. Mégis vannak, akik inkább a múltban érzik magukat jobban emlékeik között, s vannak, akik szívesebben szegődnek a jövőhöz. Álmodni mindkettőben lehet, sőt: minden álmunk, amely valamelyest jövő, mégis csak a múlt elemeiből épül. S ugyanakkor minden álmunk, amelyik a múltat idézi fel, hordozza a jövőt. Sokan próbálták megfejteni már az álmokat. Én nem vállalkozom erre. De azt tudom, hogy az álom fantázia, s a fantázia sem más, mint múlt és jövő. S akinek megadatott, még valami más is. Vízió, tünemény, holdkőzet, bűvölet. S akik éberen is tudnak álmodni, ők segítenek nekünk múltat, jövőt érteni, a jelen pillanatot igazi életté feldúsítani. Az ihlet által.
Az ihlet más és több, mint az inspiráció. Valami olyan spiritus divinus, ami egész életünket át kellene hassa. Mindennap találkozzunk vele, melengesse lelkünket, ellibbentve selymes fátylat célokat mutasson, amelyek megvalósításához erőt nekünk kell meríteni. Eddigi tudásunkból, mások példájából, a tudományból, művészetből, szakmákból, szülők féltő mosolyából, s magából a Teremtésből. Az ihlet nem valami művészi manír. Nincs erőszakos eszköz, amely előhívja a zugokból, ahol félve megbújik: ki talál rá?!
Merre nézzünk? Vissza vagy előre? Minden ember felteheti a kérdést, de minden család, közösség és nemzet is. Mi magyarok, egyenként mindannyian kíváncsiak vagyunk és gyakran kíméletlenek és igazságtalanok is. Milyen volt az elmúlt év? Az elmúlt tíz év? Milyen volt az életünk? Ezt is sokan mérlegelik az év utolsó napjaiban. S tűnődéssé válnak a kérdések: milyen lesz a jövőnk? Milyen lesz holnap? A nemzetről egy költőnk azt írta: „közös ihlet”. Tehát a nagy kérdés: keressük-e közösen azt a bizonyos inspiráló, isteni abroncsot? Vagy legyintünk léhán, cinikusan: szabaduljunk már meg ettől a romlott vacaktól! Ha az utóbbit tesszük, a múlttalanság és jövőtlenség kórja lassan, adagolva, sunyi tudatossággal, de észrevehetően teret nyer, s maradhatunk zászló helyett lebegő rongyok.
